Féliker vagyok

 Eszter,

   Anya...anya elég rosszul néz ki. Ha látod, kérlek, mondd meg neki, ne izguljon Apa miatt. Tudod - hogyne tudnád - az öreg harcos mindig küzd valami furcsa, látens kórral: volt már neki képzelt gyomorfekélye, rákja, kezdődő leprája az ujján, meg ki tudja még, mi mindene. Én rendben vagyok, és a lányok is. A lányok! Emlékszel? Amikor megszülettünk, mi az ikrek, sokáig azt hittük, a testvéreinknek nincs is "rendes" neve...Katává és Ágivá csak később lettek. Szóval minden rendben. Anya olykor emleget, néha sír is, apa kerüli az Eszti-témát, a lányoknak meg...talán már semmit sem jelentesz. Persze nem rosszindulatból, csak te valahogy mindig az én testvérem voltál.

   Ne haragudj. Próbállak megvédeni, de negyedszázad múltán ez egyre nehezebb. Pedig ők is tudják, velem voltál az oviban, együtt tanultuk az ábécét, puskáztunk a gimiben matekból, legyűrtük a felvételiket meg néhány jóképű srácot, és nemrég - mi, az ikrek -, betöltöttük a 25-öt. Szép kor. Vidámkodni kéne. De már megint csak egy torta volt az asztalon. Csak én kaptam ajándékot, csak nekem kívántak hosszú életet, és lehet, csak én sírtam szeptember 11-én, a születésnapunkon. Leszámítva persze a new yorkiakat, tudod, a merénylet miatt. Az idei szeptember 11-e nekem nem az amerikaiakról szól. Csak szégyelltem magam. Mert az ünnepi asztal mellett már nem tudtam élesen emlékezni rád, nem voltál a szobában, csak most dörömbölsz, éjjel, de már alig értem, ha szólsz. Pedig sírtunk-kapálóztunk mi eleget, amikor belekortyoltunk a magzatvízbe, amikor egymás bordájába rúgtunk, meg amikor útban volt a köldökzsinór.

   Aztán elengedtél. "Anyuka, anyuka, inkább ne nézze meg!" - ezt mondta rólad az orvos, amikor mint egy kicsi hal, szürkén és nedvesen kicsúsztál utánam a fénybe. Amit végül csak én láttam meg.

   7 hónapig éltünk együtt anya hasában. Te akkor - emlékszem! - rám kiáltottál, szaladj!, - és én megszülettem. Rólad azóta semmit sem tudunk. Fekszel egy idegen koporsóban egy idegen temetőben - neked úgy látszik mindig társbérlet jut! - és én minden évben megköszönöm neked, hogy akkor, szeptember 11-én, előre engedtél. Eszter, sírok, most befejezem...és köszönöm.