Féliker vagyok

 Eszter,

   Anya...anya elég rosszul néz ki. Ha látod, kérlek, mondd meg neki, ne izguljon Apa miatt. Tudod - hogyne tudnád - az öreg harcos mindig küzd valami furcsa, látens kórral: volt már neki képzelt gyomorfekélye, rákja, kezdődő leprája az ujján, meg ki tudja még, mi mindene. Én rendben vagyok, és a lányok is. A lányok! Emlékszel? Amikor megszülettünk, mi az ikrek, sokáig azt hittük, a testvéreinknek nincs is "rendes" neve...Katává és Ágivá csak később lettek. Szóval minden rendben. Anya olykor emleget, néha sír is, apa kerüli az Eszti-témát, a lányoknak meg...talán már semmit sem jelentesz. Persze nem rosszindulatból, csak te valahogy mindig az én testvérem voltál.

   Ne haragudj. Próbállak megvédeni, de negyedszázad múltán ez egyre nehezebb. Pedig ők is tudják, velem voltál az oviban, együtt tanultuk az ábécét, puskáztunk a gimiben matekból, legyűrtük a felvételiket meg néhány jóképű srácot, és nemrég - mi, az ikrek -, betöltöttük a 25-öt. Szép kor. Vidámkodni kéne. De már megint csak egy torta volt az asztalon. Csak én kaptam ajándékot, csak nekem kívántak hosszú életet, és lehet, csak én sírtam szeptember 11-én, a születésnapunkon. Leszámítva persze a new yorkiakat, tudod, a merénylet miatt. Az idei szeptember 11-e nekem nem az amerikaiakról szól. Csak szégyelltem magam. Mert az ünnepi asztal mellett már nem tudtam élesen emlékezni rád, nem voltál a szobában, csak most dörömbölsz, éjjel, de már alig értem, ha szólsz. Pedig sírtunk-kapálóztunk mi eleget, amikor belekortyoltunk a magzatvízbe, amikor egymás bordájába rúgtunk, meg amikor útban volt a köldökzsinór.

   Aztán elengedtél. "Anyuka, anyuka, inkább ne nézze meg!" - ezt mondta rólad az orvos, amikor mint egy kicsi hal, szürkén és nedvesen kicsúsztál utánam a fénybe. Amit végül csak én láttam meg.

   7 hónapig éltünk együtt anya hasában. Te akkor - emlékszem! - rám kiáltottál, szaladj!, - és én megszülettem. Rólad azóta semmit sem tudunk. Fekszel egy idegen koporsóban egy idegen temetőben - neked úgy látszik mindig társbérlet jut! - és én minden évben megköszönöm neked, hogy akkor, szeptember 11-én, előre engedtél. Eszter, sírok, most befejezem...és köszönöm.

Ez a "hazaérkezem, és megvan mindenki"-érzés régről ismerős.

Amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül menjek haza az iskolából, az utcánkban már képes voltam elkedvetlenedni. Hogy úgyse lesznek otthon. Hogy elmentek. Már a hegyen vannak, és én nem tudom, mikor érnek haza.

Sokszor így is volt: hazaértem, a szüleim már megjöttek a munkából, és elkezdték a második (harmadik) műszakot, a hegyen. Ültettek, kapáltak, metszettek, permeteztek, földet műveltek. Mindig volt otthon saját termésű zöldség, gyümölcs. Sokáig nem is értettem, hogy lehet, hogy vannak, akik VESZIK a krumplit, a hagymát, a szőlőt? Hát az VAN mindenkinek, nem?

Utáltam a hegyet, mert bizonytalanságot hozott, és időt vett el tőlük, tőlünk. Máig emlékszem, hogy ujjongtam belül, amikor hazaérve anyuék otthon voltak. Szabályos diadalt éreztem. Győztem, itthon vannak. Az, hogy a két nagyobb testvérem otthon volt, ha anyuék nem is, nem érdekelt. Nem számítottak, és nem számítottam. Ők ott voltak egymásnak, a két barátnő, én pedig nyűg voltam a nyakukon, a kicsi, akire vigyázni kellett, aki miatt átszervezni kellett.

Később átugrották a problémát, és csinálták, amit a kamaszok szoktak: fiúztak, sutyorogtak, esetleg kicsit szégyenkezve engem is magukkal vittek a nagyok közé.

Egy kétszintes társasház szélső lakásában laktunk. A földszinten volt a szüleim szobája, a teraszra nyílt, az emeleten a mi szobáink. Ha anyuék elmentek otthonról, én fent vártam őket. Sokszor féltem. Nagyon. Féltem a sötéttől, az egyedülléttől, és attól, hogy így marad minden, én egyedül, a sötétben. A Lányok, így hívtuk a családban a nővéreimet, teljesen normálisan élték az életüket. Normális, hogy nem fértem bele a programjaikba, és otthon kellett hagyniuk. Elvégre ki az a hülye, aki a kishúgával megy suttyomban cigizni, fiúkkal találkozni, felnőtt dolgokról beszélgetni, barátnőzni?

Nem éreztem magam biztonságban velük sohasem. Valószínűleg azért, mert erősen véletlenszerű volt, hogy mikor vannak otthon, és mikor hagynak egyedül. Jobb félni, mint megijedni alapon többnyire úgy "mentem neki" lélekben a délutánoknak és kora estéknek, hogy úgyis egyedül leszek. Persze közben a szüleink úgy tudták, hogy odahaza minden a legnagyobb rendben, valaki biztos van velem. Hát, nem mindig volt.

Nem haragudtam. Rosszkor voltam rossz helyen, és erről senki nem tehetett. Éreztem, hogy nem kellene beszámolnom arról, hogy egyedül vagyok, amikor "papíron" nem voltam egyedül. Nem is nagyon számoltam be. (Aki volt ilyen helyzetben, tudja, micsoda megvetéssel képes sújtani ilyenkor egyik testvér a másikat. Az árulkodás nem fér bele, ha árulkodsz, rossz fej vagy, és ne feledd, leszel még ránk bízva.)

Amikor az emeletről megláttam, hogy a garázs előtt megáll az autónk, és a zöld ajtóra végre odavetült a két sárga kör, amit az első lámpák rajzoltak, minden félelmem elszállt. Rohantam le, át a szüleim szobáján, ki a teraszra, hátra a kocsihoz. Leírhatatlanul megkönnyebbültem. Nem vesztek el. Megjöttek. Nem vagyok egyedül.

A reggel legszebb zaja, amikor hajnalban a talpacskák végigcsattognak a kövön, majd egy nagyobb szünet, pár másodperc, ahogy megállnak a szobaajtóban, kémlelve, hogy ébren vagyunk-e már. Aztán gyorsuló csattogás, egyre közelebbről, és már itt is vannak, mellénk fekszenek az ágy szélére kétoldalt, és alszanak tovább.

Peti az első, csak érzésből közlekedik, gyakorlatilag még alszik, mikor ideér. A bal kezének két ujja a szájában, mindig ugyanaz a kettő, a gyűrűs -és a kisujja, bőszen szopizik, arrébb tolja az apját, felfészkelődik az ágyra, hátát apa hasához tolja, begömbölyödik, és így ejtőzik még, az álom és az ébrenlét határán. Szeretem ezt a képet, ahogy felülök, látom őket oldalról: a nagy medve és a kicsi bocs. Megsimogatom mindkettőjüket, sóhajtok, de máris szétárad a hiányérzet a mellkasomban, hogy nincs itt mindenki.

Luca még alszik, megnézem, a szokásos pózban, plüssökkel körbevéve álmodik. Visszamegyek. Amikor a lányom is megérkezik, megnyugszom, a kis motoszkáló rossz érzés eltűnik, hálás leszek és derűs: mindannyian itt vagyunk. Szeretem őket, leírhatatlanul, mégsem tart tovább az elégedettségem néhány percnél. Mindjárt felkelünk, kezdődik a nap, és újra várom az estét, amikor mindenki hazaér.

Napközben nincs hiányérzetem. Nem rettegek, hogy jaj, bármi történhet, nem látok rémképeket. Dolgozom, jövök-megyek, telefonálok, kávézom, ebédelek, kutyát sétáltatok. Csak délután, amikor újra találkozunk, hasít belém a féltés: úristen, nem vigyáztam rájuk, nem ÉN vigyáztam rájuk, de jó,hogy itt vannak. Micsoda szerencse.

Nem tudom, milyen lesz majd, amikor el kell engednem a kezüket. Nem várom. Tudom, hogy képes leszek rá, mert értük bármire képes vagyok. Arra is, hogy azt tanítsam nekik, soha ne bénítsa meg a napjaikat a félelem, örüljenek tiszta és könnyű szívvel minden újabb percnek. Mert élni, érezni, nevetni jó. Félni valami bujkáló gonosztól, félni a reggeltől, amikor nincs rá okunk, az rombolóbb, mint egy atombomba.

Ehhez nekem is dolgozni kell még magamon. Köszönöm, hogy van kiért.

Peti a kisfiam. Három és fél éves, és most altattam el, késő este van.

Azt hittem, blogot írni úgy kell, mint egy hagyományos iskolai fogalmazást, hogyugyeakkor bevezetés, tárgyalás, befejezés. Nem is terveztem letérni arról a vonalról, hogy jól le -és megírom a saját kis furcsa gyerekkoromat, néhány részlettel majd egyszer a mostani, felnőtt életemről.

Aztán az előbb, Petit ölelgetve rájöttem, hogy az nem úgy van. Nem úgy hajtogatom ki magamból az érzéseket, ahogy illik, hanem ahogy jönnek, és nem is akarnám, hogy legyen száz oldal frusztráció, 150 oldal feloldozás mindezek alól, és a végén 30 oldal hálivúdi boldogság, tanulságok, bölcseletek, naplemente, Warner Bros.

Itt most nem jön még valamennyi kisgyerekkori emlék, se nyomasztó, se barátságos, mert eközben élem az életem, nem a blog él engem.

Szóval, Peti. Furcsán, az élet legnagyobb meglepetéseként, hatalmas ajándékként érkezett, rácáfolva másfél kiló orvosi papírra, minden statisztikára, amelyek szerint nekünk a férjemmel nem lehet természetes módon gyerekünk.

(A nagyobbik gyerkőcünk lombikbébi, de erről majd máskor, ezt csak azért fontos itt említeni, hogy érthető legyen a "furcsa" jelző, és mert a lányunk "létrejötte" kapcsán derült ki, hogy bizony orvosi oka van annak, hogy addig nem jött.) Peti jött, minden külső beavatkozás nélkül, úgy, ahogy egyébként a nők nagy részével ez történik - mégis, ez a hagyományos teremtődés lett a furcsább, mert a dolgok nem úgy történtek, ahogy azt az orvosok jósolták-kijelentették, már-már sértődötten álltam, hogy héé, te hogy kerülsz ide, nem ezt beszéltük meg, úgy volt, hogy majd megint jönnek a hormonszurik, a vizsgálatok, és majd akkor, amikor mi beütemezünk, mint egy családi látogatást, te majd akkor jöhetsz. Most akkor mi van, ki a főnök?

Esténként nézem, ahogy elalszik, és beleszorul a szívem a féltésbe. Gyönyörködöm benne, beszívom az isteni babaillatot, és ahogy átöleli a nyakamat, nemcsak feltöltődöm, hanem meg is rémülök: megrémülök attól, hogy megnő, és majd nem öleli át a nyakamat, megrémülök attól, hogy az édesanyja vagyok, és ez micsoda felelősség, én vagyok a világa közepe, és megijeszt, hogy nem tudom, elég jól csinálom-e.

És mélyen belül, valahol hátul, bennem van a páni félelem: mi lesz, ha elveszítem, elveszítjük?

Gyűlölöm ezt az érzést, hogy miért nem tudok felhőtlenül örülni annak, hogy van, és egészséges, gyönyörű kisgyerek.
Amikor egyszer már majdnem elveszítettük, bennem rekedt minden könny, látszólag rideg, közönyös voltam. Gondolom, ez kellett az agyamnak ahhoz, hogy az egész rémálom alatt és után is az édesanyja tudjak maradni, az, akire szüksége van, nem pedig egy öklét rázó, istenkáromló, összeroppant gyerek-felnőtt.

Azóta sem tudtam sírni, bennem maradt minden, minden, minden, és talán attól félek, ha mindezt kiengedem, megismétlődik az is, ami az el nem sírt könnyeket táplálta.

Ahogy ezt most leírtam, minden öncenzúra nélkül, belém hasít, hogy szinte az egész eddigi életemben a veszteségtől való félelem volt a legerősebb érzés.

Peti nyugodtan alszik az ágyában, tudja, hogy vigyázok rá, és én tudom, hogy nem lesz semmi baj. Mocorog a kétely a mellkasomban, honnan TUDHATNÁM, mi lesz holnap?

Nem tudom. Éppen ezért a reggel mindig ajándék: huhh, megvannak, jól vannak, felébredtek, nem vesztek el. NINCS SEMMI BAJ.

Régebben írtam már, mint terveztem. Az első két bejegyzés után annyi impulzus és információ ért, hogy rakosgatnom kellett magamban. El kellett döntenem, hogy akkor most cuki és megható leszek, vagy egyszerűen továbbra is hagyom, hogy a betűk kiszaladjanak az ujjaimból, kábé minden szándék és kontroll nélkül.

Meglepett, mennyien vagyunk fél/harmad/negyedikrek. A többit most hagyjuk.

A Kisfiú, aki annyira nem létezett, hogy még én sem láttam, jó ideig velem volt. Ha jól saccolom, olyan ötéves koromig, mert az iskolában már biztosan nem. Addig...addig anyám néha megkérdezte, miért húzódok arrébb az ágyamban, aztán már nem várt választ. Gondolom, némi - jól palástolt - kétségbeeséssel tudomásul vette, hogy ott, azon a keskeny csíkon, amit szabadon hagytam, A Kisfiú van. Becsületére legyen mondva, soha nem cikizett vagy szidott emiatt. Bár nem járt egyetemre, és pszichológiát meg pedagógiát sem tanult, volt és van benne elég intelligencia ahhoz, hogy tudja, a gyerek képzeletbeli barátját nem piszkáljuk. Talán érezte, hogy ez olyasvalami, ami az iker-korommal függhet össze, azzal a belső világgal, amiben csak mi ketten Eszterrel vettünk részt. És erről nem akart beszélni. Én meg nem kérdeztem.

Arra sem emlékszem, hány éves voltam, amikor megtudtam, hogy én egy féliker vagyok. Nem emlékszem, mit éreztem, amikor kiderült. A nemét és a nevét valamiért tudni akartam, és jólesett ez az Eszter, tetszett nekem. (Bár onnantól sokáig haraggal gondoltam a keresztanyámra, akinek a lányát szintén Eszternek hívják. "Aha, ellopta a nevünket...amikor megtudta, hogy Eszter nem él, biztos úgy érezte, szabad a pálya, és csak úgy elorozta ezt a MI nevünket. Pedig ez akkor is foglalt, az ÉN tesóm az Eszter, nem az ő lánya, mit képzel??" Ezt persze sosem mondtam senkinek, csak magamban puffogtam, főleg, ha azt az Esztert dicsérték. Végülis, a magam gyerekagyával jogosan háborodtam fel: könnyű dicsérni egy élő Esztert, hogy milyen jól gimnasztikázik, és milyen szép a haja, de nincs itt az ÉN Eszterem, hogy megvédhesse magát, és megmutassa, hogy ő még ügyesebb, és sokkal szebb. Ráadásul nem is tehet róla, hogy nincs itt. Nem tud itt lenni.

Most, ahogy ezt írom, belém hasít egy régi pillanatkép, az unokatestvéreméknél állok a szobában, és ő tornázik, miközben mindenki dicséri. Én arra gondoltam, bárcsak esne egy nagyot, és sérülne meg. Van pofája a MI nevünkkel itt ugrabugrálni, a tornaszőnyegén, hogy törne ki a nyaka, van pofája, amikor az IGAZI Eszter esélyt sem kapott, hogy kettőt lépjen? A fenébe, a pofátlan mindenit neki, ha megdöglök se dicsérem meg.

Fúh, ez kemény poszt lett, azt hittem, soha többé nem érzem majd ezt a gyűlöletet vádló ellenszenvet. Durva.

Miután megszülettünk, kicsit korábban a vártnál, élve és halva, az orvosok azt tanácsolták anyámnak, hagyjon ott a kórházban engem is. (Esztert azonnal elvitték, a családi emlékezet úgy tartja, akkoriban a hivatalos eljárás szerint betették valaki mellé, aki éppen meghalt a kórházban, és vele együtt temették el, de erről senki sem tudott: sem az a család, aki mellé került, sem az, aki elveszítette a gyermekét. Így hát mi sem tudjuk, hol lehet.)

Szóval túl régóta laktunk ott bent ketten, és akkor - 1976-ot írtunk - nagyon valószínű volt, hogy a mérgezést, amit egy már nem ép holttest okozhatott, nem fogom túlélni úgysem, ők meg minek vegyenek a nyakukba egy nyomorékot, aki majd annyira lesz képes, nagy szerencsével, hogy ellesz a sarokban, mint egy fikusz. Meg úgyis ott van már a két lánygyerek, elég az, anyuka.

Anyukának nem volt elég, szelíden mondta, tenne azért ő egy próbát ezzel a fikusszal.

Egy kiló hetven dekát nyomtam, inkubátorba tettek, vizsgálgattak jobbról meg balról, és ki tudja, honnan még. Kaptam valamilyen injekciókat a fejembe, amitől ívben hátrafeszültem karikába, úgy, hogy a sarkam elérte a fejemet hátul. Nem kellett hozzá idegsebésznek lenni, hogy anyám észrevegye, nem olyan jó ez nekem. Hazavittek.

Volt nagy öröm, boldogság, de nem volt ultrahang meg korai fejlesztés. Későn tanultam meg járni - elmúltam kettő -, de a beszéd, az ment. Az óvodában falevél volt a jelem, és Lacika a barátom. Ha nem harisnyában mentem az oviba, játszott velem. Ritkán vettem fel harisnyát, tehát.

Volt még egy barátom, akinek tökmindegy volt, térdzokni, harisnya, vagy nadrág van-e rajtam. Úgy hívták, pontosabban én úgy hívtam, hogy A Kisfiú.

A Kisfiúnak nem volt teste, arca. Képzeletbeli teste volt, ha akkor ismertem volna ezt a szót, azt mondtam volna, virtuális. Emlékszem, a járda szélén mentem, hogy elférjen mellettem, és az ágyon beljebb húzódtam, hogy neki is legyen helye.

Ha volna olvasóközönségem, most nyilván felsikoltana, hogy biztosan skizofrén voltam. (Minimum).

Nem, nem voltam. Számomra nem volt ebben semmi furcsa, bár azt sem hittem azért, hogy mindenkinek van egy ilyen láthatatlan barátja. Azt, hogy nekem van, természetesnek tartottam. Nem volt két ugyanolyan játékom csak miatta, és nem kellett a boltban neki is cipőt venni meg kakaós csigát. Tudtam, hogy ő fizikailag nincs. Annyira nem volt, hogy soha nem volt sem arca, sem hajszíne, csupán valamekkora helyet "elfoglalt" mellettem a térben.

Senkit sem zavartunk, és ösztönösen meg is tettem mindent azért, hogy A Kisfiú a családban maradjon. A felnőttektől hamar megtanultam, hogy ami nem pont ugyanolyan, mint másnál, arról nem szokás beszélni.

Egyszer írtam az ikertestvéremről egy publicisztikát. Nem tudom, miért, és nem tudom, miért akkor. 20 perc alatt kiszaladt belőlem az a kis cikk, és utána mély, ólmos fizikai fáradtságot éreztem. Nehezen kaptam levegőt, szabályos kimerültség vett erőt rajtam. Akkor éreztem először igazán, hogy nem vagyok túl az ikertestvérem történetén, hogy beszélni akarok  róla, hogy kérdezni akarok róla.

Hazudnék, ha azt mondanám, hibáztattam magam, amiért én élek, ő meg nem, inkább csak nagyon sajnáltam. Úgy gondolom, nem tehetek róla, hogy ez így alakult, emiatt mély bűntudatot sohasem éreztem. Nem akartam vezekelni miatta, vagy bántani magam. Egyszerűen csak sajnálom, hogy így történt.

Ki akarok írni magamból mindent, ami ezzel kapcsolatos, hogy tudjam, az, ami velünk történt, oka-e bárminek is a jelenlegi életemben.

Itthon épp kezdenek nyilvánosságot kapni az ikerkutatások, az ezzel kapcsolatos családállítások történetei. Nekem is el kéne mennem, nagyon kíváncsi vagyok, mi jönne ki ebből.

Austermanék könyvét elolvastam, és mérhetetlenül felbőszített. Azt gondoltam, megint találtak valamit az okosok, amivel a hülyéket felmenthetik a saját életükkel kapcsolatos felelősségvállalás alól.

Megint lesz sok száz, sok ezer ember, aki megnyugszik: lám, azért vannak kényszeres cselekvéseim, betegségeim, vagy egyszerűen csak jellemhibáim mert féliker vagyok, nem is kell hát tennem semmit azért, hogy jobban éljek. Nekem ezt dobta a gép, ez a keresztem, feltehetem a kezem, a dokik is megmondták, hogy a félikerség az kérem ezzel jár.

Nem vagyok a téma szakértője. Nem végeztem pszichológiát, nem vettem részt különleges vizsgálatokon és eljárásokban, nem olvastam a szakirodalmat. Éppen csak belekezdtem az olvasgatásba, hogy megnézzem, mit mondanak erről mások.

Nem tudok angolul. Nem olvastam külföldi tanulmányokat, állásfoglalásokat.

Én is csak egy féliker vagyok, egy magyar féliker, aki a maga – magyar – nyelvén akar írni a saját félikerségéről. Nem azért, hogy másoknak segítsek. (magamat ismerve persze csodálkoznék, ha nem mennék interjúzni félikrekkel, és félikrek szüleivel, elsőként anyámmal, és nem kerekedne egy érdekes riportkönyv az egészből, mert persze gondolatban már előbbre tartok, évekkel előbbre, látom magam, mint a féliker-mozgalom hazai úttörőjét, aki író-olvasó találkozókon vesz részt, és egy csomó neves pszichológussal pariban van, mert kölcsönösen kellenek egymásnak, és a vége úgyis az lesz, hogy másoknak segítek, ami majd akkor tök jó lesz, de most nincsenek ilyen szándékaim.)

Ez a könyv, ami még nem könyv, és az egész gondolat az elmúlt pár órában kezdett foglalkoztatni, egyébként egy önsegítő termék. Azért íródik, hogy a saját kétségeimre, ballépéseimre, jó és rossz döntéseimre, a beteg kis lelkemet ért sebekre gyógyírt és választ találjak.

Kicsit úgy érzem magam, azt hiszem, mint a nálunk élő ismert melegek a coming out előtt.

Nos tehát, igen, van (volt? Hogy mondják ezt?) egy ikertestvérem, aki már nem élt, amikor megszülettünk. Hét hónapig eltünk együtt egy anyaméhben. Ő is lány (volt? Most mit írjak? Ha valaki meghal, elveszti a nemét???)

Eszternek hívták (volna???)

Semmire sem emlékszem, tudatos értelemben persze. A génjeim, a sejtjeim, a kis membránok, az agyam egy eldugott szelete talán igen. A fene tudja. Mindenesetre holnap, vagy holnapTÓL utánanézek, hol van egy jó szakember, aki Hellingerezik, és normális. Ja, és megfizethető.

Nincsenek százezreim valamire, ami lehet, hogy nincs is. (hahaha, most nagyképű voltam. Konkrétan sincsenek százezreim, semmire. Arra se, ami nyilvánvalóan létezik).

Nem tudom, mi van. Nem tudom, miért kezdtem el ezt. Nem tudom, mi lesz belőle. De azt érzem, belül, remegve, hogy meg kell tudnom. Ha egy humbug az egész, akkor azt írom le, ha van benne valami, akkor azt.

De tudnom kell. Eszter, van neked ehhez valami közöd? Majd jövök és írok, magamnak. Egyelőre.