Egyszer írtam az ikertestvéremről egy publicisztikát. Nem tudom, miért, és nem tudom, miért akkor. 20 perc alatt kiszaladt belőlem az a kis cikk, és utána mély, ólmos fizikai fáradtságot éreztem. Nehezen kaptam levegőt, szabályos kimerültség vett erőt rajtam. Akkor éreztem először igazán, hogy nem vagyok túl az ikertestvérem történetén, hogy beszélni akarok  róla, hogy kérdezni akarok róla.

Hazudnék, ha azt mondanám, hibáztattam magam, amiért én élek, ő meg nem, inkább csak nagyon sajnáltam. Úgy gondolom, nem tehetek róla, hogy ez így alakult, emiatt mély bűntudatot sohasem éreztem. Nem akartam vezekelni miatta, vagy bántani magam. Egyszerűen csak sajnálom, hogy így történt.

Ki akarok írni magamból mindent, ami ezzel kapcsolatos, hogy tudjam, az, ami velünk történt, oka-e bárminek is a jelenlegi életemben.

Itthon épp kezdenek nyilvánosságot kapni az ikerkutatások, az ezzel kapcsolatos családállítások történetei. Nekem is el kéne mennem, nagyon kíváncsi vagyok, mi jönne ki ebből.

Austermanék könyvét elolvastam, és mérhetetlenül felbőszített. Azt gondoltam, megint találtak valamit az okosok, amivel a hülyéket felmenthetik a saját életükkel kapcsolatos felelősségvállalás alól.

Megint lesz sok száz, sok ezer ember, aki megnyugszik: lám, azért vannak kényszeres cselekvéseim, betegségeim, vagy egyszerűen csak jellemhibáim mert féliker vagyok, nem is kell hát tennem semmit azért, hogy jobban éljek. Nekem ezt dobta a gép, ez a keresztem, feltehetem a kezem, a dokik is megmondták, hogy a félikerség az kérem ezzel jár.

Nem vagyok a téma szakértője. Nem végeztem pszichológiát, nem vettem részt különleges vizsgálatokon és eljárásokban, nem olvastam a szakirodalmat. Éppen csak belekezdtem az olvasgatásba, hogy megnézzem, mit mondanak erről mások.

Nem tudok angolul. Nem olvastam külföldi tanulmányokat, állásfoglalásokat.

Én is csak egy féliker vagyok, egy magyar féliker, aki a maga – magyar – nyelvén akar írni a saját félikerségéről. Nem azért, hogy másoknak segítsek. (magamat ismerve persze csodálkoznék, ha nem mennék interjúzni félikrekkel, és félikrek szüleivel, elsőként anyámmal, és nem kerekedne egy érdekes riportkönyv az egészből, mert persze gondolatban már előbbre tartok, évekkel előbbre, látom magam, mint a féliker-mozgalom hazai úttörőjét, aki író-olvasó találkozókon vesz részt, és egy csomó neves pszichológussal pariban van, mert kölcsönösen kellenek egymásnak, és a vége úgyis az lesz, hogy másoknak segítek, ami majd akkor tök jó lesz, de most nincsenek ilyen szándékaim.)

Ez a könyv, ami még nem könyv, és az egész gondolat az elmúlt pár órában kezdett foglalkoztatni, egyébként egy önsegítő termék. Azért íródik, hogy a saját kétségeimre, ballépéseimre, jó és rossz döntéseimre, a beteg kis lelkemet ért sebekre gyógyírt és választ találjak.

Kicsit úgy érzem magam, azt hiszem, mint a nálunk élő ismert melegek a coming out előtt.

Nos tehát, igen, van (volt? Hogy mondják ezt?) egy ikertestvérem, aki már nem élt, amikor megszülettünk. Hét hónapig eltünk együtt egy anyaméhben. Ő is lány (volt? Most mit írjak? Ha valaki meghal, elveszti a nemét???)

Eszternek hívták (volna???)

Semmire sem emlékszem, tudatos értelemben persze. A génjeim, a sejtjeim, a kis membránok, az agyam egy eldugott szelete talán igen. A fene tudja. Mindenesetre holnap, vagy holnapTÓL utánanézek, hol van egy jó szakember, aki Hellingerezik, és normális. Ja, és megfizethető.

Nincsenek százezreim valamire, ami lehet, hogy nincs is. (hahaha, most nagyképű voltam. Konkrétan sincsenek százezreim, semmire. Arra se, ami nyilvánvalóan létezik).

Nem tudom, mi van. Nem tudom, miért kezdtem el ezt. Nem tudom, mi lesz belőle. De azt érzem, belül, remegve, hogy meg kell tudnom. Ha egy humbug az egész, akkor azt írom le, ha van benne valami, akkor azt.

De tudnom kell. Eszter, van neked ehhez valami közöd? Majd jövök és írok, magamnak. Egyelőre.