Ez a "hazaérkezem, és megvan mindenki"-érzés régről ismerős.
Amikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül menjek haza az iskolából, az utcánkban már képes voltam elkedvetlenedni. Hogy úgyse lesznek otthon. Hogy elmentek. Már a hegyen vannak, és én nem tudom, mikor érnek haza.
Sokszor így is volt: hazaértem, a szüleim már megjöttek a munkából, és elkezdték a második (harmadik) műszakot, a hegyen. Ültettek, kapáltak, metszettek, permeteztek, földet műveltek. Mindig volt otthon saját termésű zöldség, gyümölcs. Sokáig nem is értettem, hogy lehet, hogy vannak, akik VESZIK a krumplit, a hagymát, a szőlőt? Hát az VAN mindenkinek, nem?
Utáltam a hegyet, mert bizonytalanságot hozott, és időt vett el tőlük, tőlünk. Máig emlékszem, hogy ujjongtam belül, amikor hazaérve anyuék otthon voltak. Szabályos diadalt éreztem. Győztem, itthon vannak. Az, hogy a két nagyobb testvérem otthon volt, ha anyuék nem is, nem érdekelt. Nem számítottak, és nem számítottam. Ők ott voltak egymásnak, a két barátnő, én pedig nyűg voltam a nyakukon, a kicsi, akire vigyázni kellett, aki miatt átszervezni kellett.
Később átugrották a problémát, és csinálták, amit a kamaszok szoktak: fiúztak, sutyorogtak, esetleg kicsit szégyenkezve engem is magukkal vittek a nagyok közé.
Egy kétszintes társasház szélső lakásában laktunk. A földszinten volt a szüleim szobája, a teraszra nyílt, az emeleten a mi szobáink. Ha anyuék elmentek otthonról, én fent vártam őket. Sokszor féltem. Nagyon. Féltem a sötéttől, az egyedülléttől, és attól, hogy így marad minden, én egyedül, a sötétben. A Lányok, így hívtuk a családban a nővéreimet, teljesen normálisan élték az életüket. Normális, hogy nem fértem bele a programjaikba, és otthon kellett hagyniuk. Elvégre ki az a hülye, aki a kishúgával megy suttyomban cigizni, fiúkkal találkozni, felnőtt dolgokról beszélgetni, barátnőzni?
Nem éreztem magam biztonságban velük sohasem. Valószínűleg azért, mert erősen véletlenszerű volt, hogy mikor vannak otthon, és mikor hagynak egyedül. Jobb félni, mint megijedni alapon többnyire úgy "mentem neki" lélekben a délutánoknak és kora estéknek, hogy úgyis egyedül leszek. Persze közben a szüleink úgy tudták, hogy odahaza minden a legnagyobb rendben, valaki biztos van velem. Hát, nem mindig volt.
Nem haragudtam. Rosszkor voltam rossz helyen, és erről senki nem tehetett. Éreztem, hogy nem kellene beszámolnom arról, hogy egyedül vagyok, amikor "papíron" nem voltam egyedül. Nem is nagyon számoltam be. (Aki volt ilyen helyzetben, tudja, micsoda megvetéssel képes sújtani ilyenkor egyik testvér a másikat. Az árulkodás nem fér bele, ha árulkodsz, rossz fej vagy, és ne feledd, leszel még ránk bízva.)
Amikor az emeletről megláttam, hogy a garázs előtt megáll az autónk, és a zöld ajtóra végre odavetült a két sárga kör, amit az első lámpák rajzoltak, minden félelmem elszállt. Rohantam le, át a szüleim szobáján, ki a teraszra, hátra a kocsihoz. Leírhatatlanul megkönnyebbültem. Nem vesztek el. Megjöttek. Nem vagyok egyedül.
