Régebben írtam már, mint terveztem. Az első két bejegyzés után annyi impulzus és információ ért, hogy rakosgatnom kellett magamban. El kellett döntenem, hogy akkor most cuki és megható leszek, vagy egyszerűen továbbra is hagyom, hogy a betűk kiszaladjanak az ujjaimból, kábé minden szándék és kontroll nélkül.
Meglepett, mennyien vagyunk fél/harmad/negyedikrek. A többit most hagyjuk.
A Kisfiú, aki annyira nem létezett, hogy még én sem láttam, jó ideig velem volt. Ha jól saccolom, olyan ötéves koromig, mert az iskolában már biztosan nem. Addig...addig anyám néha megkérdezte, miért húzódok arrébb az ágyamban, aztán már nem várt választ. Gondolom, némi - jól palástolt - kétségbeeséssel tudomásul vette, hogy ott, azon a keskeny csíkon, amit szabadon hagytam, A Kisfiú van. Becsületére legyen mondva, soha nem cikizett vagy szidott emiatt. Bár nem járt egyetemre, és pszichológiát meg pedagógiát sem tanult, volt és van benne elég intelligencia ahhoz, hogy tudja, a gyerek képzeletbeli barátját nem piszkáljuk. Talán érezte, hogy ez olyasvalami, ami az iker-korommal függhet össze, azzal a belső világgal, amiben csak mi ketten Eszterrel vettünk részt. És erről nem akart beszélni. Én meg nem kérdeztem.
Arra sem emlékszem, hány éves voltam, amikor megtudtam, hogy én egy féliker vagyok. Nem emlékszem, mit éreztem, amikor kiderült. A nemét és a nevét valamiért tudni akartam, és jólesett ez az Eszter, tetszett nekem. (Bár onnantól sokáig haraggal gondoltam a keresztanyámra, akinek a lányát szintén Eszternek hívják. "Aha, ellopta a nevünket...amikor megtudta, hogy Eszter nem él, biztos úgy érezte, szabad a pálya, és csak úgy elorozta ezt a MI nevünket. Pedig ez akkor is foglalt, az ÉN tesóm az Eszter, nem az ő lánya, mit képzel??" Ezt persze sosem mondtam senkinek, csak magamban puffogtam, főleg, ha azt az Esztert dicsérték. Végülis, a magam gyerekagyával jogosan háborodtam fel: könnyű dicsérni egy élő Esztert, hogy milyen jól gimnasztikázik, és milyen szép a haja, de nincs itt az ÉN Eszterem, hogy megvédhesse magát, és megmutassa, hogy ő még ügyesebb, és sokkal szebb. Ráadásul nem is tehet róla, hogy nincs itt. Nem tud itt lenni.
Most, ahogy ezt írom, belém hasít egy régi pillanatkép, az unokatestvéreméknél állok a szobában, és ő tornázik, miközben mindenki dicséri. Én arra gondoltam, bárcsak esne egy nagyot, és sérülne meg. Van pofája a MI nevünkkel itt ugrabugrálni, a tornaszőnyegén, hogy törne ki a nyaka, van pofája, amikor az IGAZI Eszter esélyt sem kapott, hogy kettőt lépjen? A fenébe, a pofátlan mindenit neki, ha megdöglök se dicsérem meg.
Fúh, ez kemény poszt lett, azt hittem, soha többé nem érzem majd ezt a gyűlöletet vádló ellenszenvet. Durva.
