A reggel legszebb zaja, amikor hajnalban a talpacskák végigcsattognak a kövön, majd egy nagyobb szünet, pár másodperc, ahogy megállnak a szobaajtóban, kémlelve, hogy ébren vagyunk-e már. Aztán gyorsuló csattogás, egyre közelebbről, és már itt is vannak, mellénk fekszenek az ágy szélére kétoldalt, és alszanak tovább.
Peti az első, csak érzésből közlekedik, gyakorlatilag még alszik, mikor ideér. A bal kezének két ujja a szájában, mindig ugyanaz a kettő, a gyűrűs -és a kisujja, bőszen szopizik, arrébb tolja az apját, felfészkelődik az ágyra, hátát apa hasához tolja, begömbölyödik, és így ejtőzik még, az álom és az ébrenlét határán. Szeretem ezt a képet, ahogy felülök, látom őket oldalról: a nagy medve és a kicsi bocs. Megsimogatom mindkettőjüket, sóhajtok, de máris szétárad a hiányérzet a mellkasomban, hogy nincs itt mindenki.
Luca még alszik, megnézem, a szokásos pózban, plüssökkel körbevéve álmodik. Visszamegyek. Amikor a lányom is megérkezik, megnyugszom, a kis motoszkáló rossz érzés eltűnik, hálás leszek és derűs: mindannyian itt vagyunk. Szeretem őket, leírhatatlanul, mégsem tart tovább az elégedettségem néhány percnél. Mindjárt felkelünk, kezdődik a nap, és újra várom az estét, amikor mindenki hazaér.
Napközben nincs hiányérzetem. Nem rettegek, hogy jaj, bármi történhet, nem látok rémképeket. Dolgozom, jövök-megyek, telefonálok, kávézom, ebédelek, kutyát sétáltatok. Csak délután, amikor újra találkozunk, hasít belém a féltés: úristen, nem vigyáztam rájuk, nem ÉN vigyáztam rájuk, de jó,hogy itt vannak. Micsoda szerencse.
Nem tudom, milyen lesz majd, amikor el kell engednem a kezüket. Nem várom. Tudom, hogy képes leszek rá, mert értük bármire képes vagyok. Arra is, hogy azt tanítsam nekik, soha ne bénítsa meg a napjaikat a félelem, örüljenek tiszta és könnyű szívvel minden újabb percnek. Mert élni, érezni, nevetni jó. Félni valami bujkáló gonosztól, félni a reggeltől, amikor nincs rá okunk, az rombolóbb, mint egy atombomba.
Ehhez nekem is dolgozni kell még magamon. Köszönöm, hogy van kiért.
