Miután megszülettünk, kicsit korábban a vártnál, élve és halva, az orvosok azt tanácsolták anyámnak, hagyjon ott a kórházban engem is. (Esztert azonnal elvitték, a családi emlékezet úgy tartja, akkoriban a hivatalos eljárás szerint betették valaki mellé, aki éppen meghalt a kórházban, és vele együtt temették el, de erről senki sem tudott: sem az a család, aki mellé került, sem az, aki elveszítette a gyermekét. Így hát mi sem tudjuk, hol lehet.)
Szóval túl régóta laktunk ott bent ketten, és akkor - 1976-ot írtunk - nagyon valószínű volt, hogy a mérgezést, amit egy már nem ép holttest okozhatott, nem fogom túlélni úgysem, ők meg minek vegyenek a nyakukba egy nyomorékot, aki majd annyira lesz képes, nagy szerencsével, hogy ellesz a sarokban, mint egy fikusz. Meg úgyis ott van már a két lánygyerek, elég az, anyuka.
Anyukának nem volt elég, szelíden mondta, tenne azért ő egy próbát ezzel a fikusszal.
Egy kiló hetven dekát nyomtam, inkubátorba tettek, vizsgálgattak jobbról meg balról, és ki tudja, honnan még. Kaptam valamilyen injekciókat a fejembe, amitől ívben hátrafeszültem karikába, úgy, hogy a sarkam elérte a fejemet hátul. Nem kellett hozzá idegsebésznek lenni, hogy anyám észrevegye, nem olyan jó ez nekem. Hazavittek.
Volt nagy öröm, boldogság, de nem volt ultrahang meg korai fejlesztés. Későn tanultam meg járni - elmúltam kettő -, de a beszéd, az ment. Az óvodában falevél volt a jelem, és Lacika a barátom. Ha nem harisnyában mentem az oviba, játszott velem. Ritkán vettem fel harisnyát, tehát.
Volt még egy barátom, akinek tökmindegy volt, térdzokni, harisnya, vagy nadrág van-e rajtam. Úgy hívták, pontosabban én úgy hívtam, hogy A Kisfiú.
A Kisfiúnak nem volt teste, arca. Képzeletbeli teste volt, ha akkor ismertem volna ezt a szót, azt mondtam volna, virtuális. Emlékszem, a járda szélén mentem, hogy elférjen mellettem, és az ágyon beljebb húzódtam, hogy neki is legyen helye.
Ha volna olvasóközönségem, most nyilván felsikoltana, hogy biztosan skizofrén voltam. (Minimum).
Nem, nem voltam. Számomra nem volt ebben semmi furcsa, bár azt sem hittem azért, hogy mindenkinek van egy ilyen láthatatlan barátja. Azt, hogy nekem van, természetesnek tartottam. Nem volt két ugyanolyan játékom csak miatta, és nem kellett a boltban neki is cipőt venni meg kakaós csigát. Tudtam, hogy ő fizikailag nincs. Annyira nem volt, hogy soha nem volt sem arca, sem hajszíne, csupán valamekkora helyet "elfoglalt" mellettem a térben.
Senkit sem zavartunk, és ösztönösen meg is tettem mindent azért, hogy A Kisfiú a családban maradjon. A felnőttektől hamar megtanultam, hogy ami nem pont ugyanolyan, mint másnál, arról nem szokás beszélni.
